Jó estét kívánok Hölgyeim és Uraim!
Köszönöm, hogy ennyien megtisztelték demonstrációnkat!
Szoktuk viccesen mondani, hogy „vigyáznom kell magamra, mert belőlem, csak egy van”.
Igen, egészségünk a legdrágább kincsünk, mert életünk folyamán minden egyéb megvalósítható elképzelésünket befolyásolja.
Ezért nyugodtan kijelenthetem, hogy létünket végig kísérő legfontosabb szolgáltatás az egészségügy. Ha gyors és eredményes orvoslást kapunk bajainkra, akkor hálásak vagyunk, ha sokat kell várakoznunk a gyógyulás lehetőségére, esetleg kiderül, hogy nem a megfelelő kezelést kaptuk, akkor a csalódás, félelem, a düh dolgozik bennünk.
Ilyenkor a legrosszabb az, ha bizalmunkat veszítjük az egész egészségügyi rendszerben.
Mindnyájunknak vannak személyes tapasztalatai,
– amikor egy kórházi látogatás közben segítünk a szomszédos betegnek, mert a nővérek
már nem győzik feladataikat
– vagy 5-6 órát kell várni a szemészeten
– elnapolják a szükséges műtétet, mert nincs elég altatóorvos
– hónapokat kell várni egy kizáródás veszélyével járó hasi sérvműtétre
– az igazi tragédia, ha már későn jönnek rá a betegség valódi okára.
Tudom, az egészségügyi rendszerrel sohasem leszünk elégedettek, hisz mindig szeretnénk, ha a lehető legjobb ellátást kapnánk. Ez önmagában természetes.
Az viszont nem, ha valamilyen szakmai tévedés következtében a beteg életminősége sérül, akkor – az esetek többségben- az adott intézményben, az egész rendszernél a hallgatás beton falába ütközünk, ahelyett, hogy a lehető leggyorsabban és a legoptimálisabb eszközrendszerrel biztosítsuk az elkövetett hiba orvoslását.
Egy kárvallott beteg részéről minimum elvárás a bocsánatkérés, magyarán mondva az EMPÁTIA. Nem bűn, ha egy orvos, vagy kórház elismeri tévedését, mert mindenki hibázhat, sőt ebben az esetben sokkal kevésbé inog meg a bizalmunk.
Ha az általam űzött mérnöki szakmában kötelező és természetes a műszaki ellenőrzés, mert nem vagyunk hibátlanok. Amikor emberi életekről van szó miért nem követjük teljes körűen ezt a gyakorlatot?
Tapasztaljuk, hogy az orvosok és ápolók milyen körülmények között, milyen terhelésnek vannak kitéve. Személyes élményem, hogy két éjszakás nővérnek kellett 26, többségében magatehetetlen beteget lemosdatni, megfürdetni. Amikor orvosok napi 2-3 órákat alszanak, mert az egyik ügyeletből esnek át a másikba, hogy tisztes megélhetésüket biztosítsák. Nem kell csodálkozni, hogy a fáradt fásultság előbb utóbb hibához vezethet.
Nem akarom elhinni, hogy a jelenlegi hatalomnak, a rendszer fenntartóinak jó ez így?!!!
Ezért figyeljük aggódva az utóbbi napokban az intézményekben zajló egyre gyakoribb botrányokat. Egyre-másra mennek el, vagy igazmondásukért eltávolítottak, hallgattatnak el neves szakembereket, akik tartják magukat a hippokratészi eskühöz és ezért nem hajlandóak vállalhatatlan körülmények között dolgozni .
Lehet akár havonta kinevezni a legkiválóbb orvost szakmai államtitkárnak, attól még nem javul meg a rendszer.
Hallgatva az utóbbi idők államtitkári nyilatkozatokat, beszámolókat, úgy jellemezném,
hogy „mosolyog a fej, de rohad a test”. Lassan nem lesz, aki gyógyítson!
Másik megjegyzésem: Nem lehet értékelni az egészségügyi állapotokat a repedező vályogházak hallgatag nyomorához viszonyítva! A 21. szd. lehetőségei mutatják meg, hogy valójában hol tartunk.
Egyre nagyobb a szakorvoshiány, a háziorvos hiány! Egy idén megjelent szakmai cikkben olvastam: „Majdnem 300 tartósan betöltetlen, azaz legalább fél éve üres háziorvosi körzet van az országban. Ott, ahol nincs háziorvos – ez kimutatott tény –a korai halálozás száma magasabb, mint azokban a praxisokban, ahol van háziorvos. A megoldást a medikusképzésben kell keresni, a háziorvos hivatással meg kell ismertetni a hallgatókat minél hamarabb.”
A Honvéd kórházban és az ajkai kórházban történtek nehogy valaki azt higgye, hogy egyedi esetek!
Orvos ismerőseim panaszolják, hogy néhány év alatt csak a nővérek száma alig a negyedére esett vissza és ez nem magyarázható azzal, hogy kiváltotta őket a technikai fejlődés, vagy csak a kevés fizetés miatt mentek el valamelyik vásárlóközpontba dolgozni. E mögött azért más is van, de ezt a maradék ott dolgozóknak kellene elmondani és nem rettegni a belső és külső hatalomtól.
Tudom volt rá kísérlet, ami elbukott.
Ez nem azt jelenti, hogy fel kell adni!
Be kell vallanom önöknek, hogy a jelenlegi hatalom szereplőit, elsősorban az ellenzéki időszakban folytatott etikátlan viselkedéséért ítélem el, mert hataloméhsége megakadályozta a változás megindulását, pedig már a kezdetben is voltak pozitív jelei. Nem egy háziorvos és betegei visszasírják azt az időszakot.
Tíz év telt el és látható, hogy mindez mire vezetett. Lassan nem lesz aki gyógyítson!
Nem a hatalom megtartását erősítő szimbolikus beruházásokra, vagy néhány bizalmas meggazdagodását szolgáló tömeges stadionépítésekre kellett és kell a jövőben is költeni pénzünket.
Hány kórháznyi magánvagyon keletkezett az uniós beruházások túlárazásából, Hány MRU berendezéstől esett el az ország lakossága?!
A gazdasági fellendülés időszakában van lehetőség a kórház és eszközberuházásokat megvalósítani, mert a lejtmenet időszakában, már nincs rá forrás. A világgazdasági folyamatokat is figyelve ezt elszalasztotta a kormány. A bérrendezéseket akkor nem is említettem. Ilyen bérek mellett nem lesz aki a 21. szd-i eszközöket kezelje.
A gyors és eredményes orvoslás gazdasági érdek! A fiatal generáció munkaképessége mellett, a nyugdíjas korosztály munkakészségét is fontos biztosítani, hisz az egyes szakterületek munkaerőhiányát is pótolhatják, vagy tapasztalatukat átadhatják a következő generációnak.
Csak példaként: ha csak azt vesszük figyelembe, hogy a szociális gondozás területén hányan tudnának segíteni, vagy mennyi munkaidő kiesést spórol meg egy aktív nagyszülő, akkor érezhetjük igazán a jelentőségét és folytathatnám tovább.
Az elmúlt hónapokban megismertem egy fiatal családapát, aki állhatatosan küzd fia egészségéért. Már a róluk készült interjú is meghatott, de igazán vele és családjával kialakult személyes kapcsolatunk, a fiával történtek részletes megismerése, küzdelme az intézmények csiki-csuki malomjátékával szemben, ahol a bürokrácia útvesztőiben igyekeznek elhárítani magukról a felelősséget, megkerülni Rózsa Benett eredményes gyógyításának lehetőségét.
Ekkor éreztem igazán az egészségügyi rendszer félfeudális jellegét, amikor a szakmai hierarchia csúcsán lévők megállapításait, már senki sem kívánja megkérdőjelezni.
Minderről és egyebekről beszéljen barátom, szervezőtársam Rózsa László, Benett édesapja.
Köszönöm, hogy meghallgattak!