22-es csapdájában vergődik a gazdaság. Egyik oldalról folyamatosan halljuk azt, hogy a magyar vállalkozások ilyen-olyan trükkökkel csalják az adót, nem veszik ki a részüket a közös teherviselésből. És hogy emiatt kell, hogy magasak legyenek az adók, a járulékok, az ilyen-olyan elvonások. A másik oldalon viszont elhangzik az érv, amivel nehéz vitába szállni: ha befizetek minden adót, éhen halok.
Ráadásul mióta csatlakoztunk az EU-hoz, sok esetben már csak adóoptimalizálásról beszélhetünk. A Google-ben keresgélve tucatjával kínálják magukat a szolgáltatók, akik örömmel segítenek nekünk angol, szlovák vagy román cégalapításban – és gyakran amúgy ők sincsenek tisztában azzal, hogy adójogilag amúgy vannak buktatói is a javasolt megoldásoknak.
Ők is, és az ügyfeleik is a legnyilvánvalóbb előnyöket látják: például hogy az ügyvezető után vagy nem mindig kötelező minimálbért fizetni, vagy sokkal kedvezőbben megúszható, nincsenek olyan horrorisztikus plusz költségek, mint a magyar rendszerben. Van olyan ország, ahol a működés megkezdését követő 18. hónapban kell csak beadni az első adóbevallást, hiszen ezzel is támogatják a kezdő vállalkozásokat. És ha ez a bevallás sem egészen söralátét méretű, de legalább nem olyan nyomtatványon kell megtenni, aminek láttán azt hisszük, hogy különösen gonosz űrlények találták ki a szívatásunkra. A szigorú számadású nyomtatvány című kifejezést meg talán nem is ismerik, vagy nem úgy ismerik, mint nálunk: nincs számlatömb, tessék vadászni a netről egy szimpatikus számlázóprogramot, de legrosszabb esetben megteszi az Excel is. Angliában egy cég megalapítása szerencsés esetben négy óra alatt végigfut az erre kitalált online rendszeren – néhány adat megadása, és bankkártyás fizetést követően.
Amikor azt gondoljuk, hogy adóverseny van az EU országai között, akkor csak az érem egyik felét látjuk: számít a rendszer is. Hogy mennyire képes magát eltüntetni a vállalkozás útjából a bürokrácia, hogy a vállalkozás üzemeltetése során mennyit kell az állambácsi számára adminisztrálnunk. A világrekorder elvonások mellett sajnos az egyéb terhekben is élenjárunk.
De hogy maradjunk az adóknál: már önmagában a 27%-os ÁFA miatt komplett szektorok küzdenek a túlélésért. Főleg ott, ahol az internet segítségével lehet eladni valamit: egyre több olyan online kereskedővel találkozhatunk például, akik Lengyelországban bejegyzett cégként léteznek, és a megrendelt terméket – legalábbis papíron – onnan szállítják ki. Legyen az akár olyan alapvető termék, mint mondjuk az állateledel, amit sokan egy hónapra elegendő kiszerelésben rendelnek meg, sok ezer forintot megspórolva. A kereskedő spórol az alacsonyabb ÁFA-kulcson, amit örömmel megoszt a vásárlóval… ezzel viszont lényegében lehetetlen helyzetbe hozva azon versenytársait, aki magyar kft-ként, magyar székhellyel akarják kiszolgálni vevőiket. Akik elgondolkodhatnak azon, hogy lehúzzák a rolót, vagy ők is körbenéznek, milyen külföldre bejegyzett céghálóval tudnak annyit spórolni, hogy talponmaradjanak… tovább pörgetve az ördögi kört. Ugyanígy ölte meg a túlzott mértékű szerzői jogdíj az írható CD-k, DVD-k hazai piacát, a vevők inkább szlovák kereskedők zsebébe tették a pénzt.
Egyre több szektorban a hazai fogyasztás más államok kasszáit duzzasztja: de mint Horváth András tavalyi színrelépése óta tudjuk, a kutyakaján megspórolt ÁFA az aprópénz. A kormányzat sikerként könyvelte el a pénztárgépek bekötését a NAV rendszerébe – az idei első negyedévben 17 milliárd Ft-tal több adóbevételt hozott a megoldás. De valóban siker ez, amikor konkrét adócsalások miatt ennek a százszorosa, évi 1700 milliárd Ft, az ellopott magánnyugdíjpénztárak felének megfelelő összeg hiányzik a magyar államkasszából az egykori adóellenőr becslései szerint? És itt nem az EU csatlakozás lehetőségeit kihasználó kisebb-nagyobb kereskedőkről, hanem lényegében bűnszövetkezetekről van szó, akik konkrétan minket lopnak meg. A kétféle probléma mögött az ok ugyanaz: a túlzott, 27%-os ÁFA, amit még kevesell is Matolcsy György, és egy új, luxusáfáról is ábrándozott korábban. Vannak vállalkozások, amik a túlélés reményében menekülnek kifele, és vannak bűnszövetkezetek, akik millárdos haszon reményében csalnak.
Minden adóemelés újabb motivációt jelent akár az adóoptimalizálásra, akár pedig a nagyarányú csalásra egyaránt – és most már túl vagyunk azon a határon, hogy ezt újabb emelésekkel lehetne egyensúlyozni. A 22-es csapdája azonban nem gordiuszi csomó, amit egyetlen laza mozdulattal át lehetne vágni: az eszetlenül meghozott egykulcsos személyi jövedelemadó nem hozott átütő sikert, csak újabb problémákat. A kiadáscsökkentés azonban csak akkor megoldás, ha jó helyen fogjuk meg a pénzeket: nem az egészségügyben vagy az oktatásban akarjuk elzárni a pénzcsapot. Hanem mondjuk a Horváth András által emlegetett adócsaló hálózatokat göngyölítjük fel. És persze nem a haverokkal építtetünk stadionokat, hanem normális, piaci alapon valósítunk meg olyan programokat, amik valóban segítik a gazdaságot. Vagy nem gyengítjük a béka ülepe alá a forintárfolyamot átgondolatlan nyilatkozatokkal és kókler gazdaságpolitikával. Ha bankok működését szabályozzuk, hogy ügyfélbarát megoldásokat kínáljon – nem pedig leraboljuk őket, tudva azt, hogy úgyis áthárítják az extra költségeket. A jó megoldások nem feltétlenül könnyűek, egyszerűek, szexik vagy könnyen elmagyarázatók. Rajtunk múlik, hogy a nehezebb, de nyertes utat választjuk, vagy benyeljük az újabb rezsicsökkentős, cinizmusban született dumákat.
Miyazaki Jun
A szerző további írásai: miyazaki.hu
jun@miyazaki.huA szerzőről:
Miyazaki Jun 1981-ben született Pécsett, édesapja japán, édesanyja magyar. Online marketing tanácsadóként tevékenykedik 9 éve: komoly multinacionális cégekkel, középvállalkozásokkal és egy-két személyes kisvállalkozásokkal egyaránt dolgozott már együtt. A Demokratikus Koalíció önkormányzati képviselőjelöltje a III. kerület 1. választókörzetében.